Káinok és Ábelek

Abból indulok ki, hogy a Biblia igaz – legalábbis arra az időre, míg az alábbi sorokat leírtam. Hit nélkül nem lehet beleélni magunkat az Ószövetségbe – ebben az egyben a vallás és az írás közös. Hit nélkül egyik sem ér semmit. “És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.”

Káin: a világtörténelem első gyilkossága. Vele veszi kezdetét a vérontás, neve a gyűlölséggel és a gonosszal forrott egybe, mint egy másik korai imposztoré, Lilithé.

Ölni bűn: olyan tényigazság ez, amit e sorok írója is elfogad. De lépjünk túl az ex cathedrák világán, s miután alázatosan fejet hajtottunk előtte, kicsit toljuk félre Kant kategorikus imperatívuszait.

Isten elfogadja az áldozatát és a másikét nem. A történetből nem derül ki a motiváció, miért éppen Ábel, miért az egyik, miért nem mindkettő. Isten elfordul Káin áldozatától: ennél nagyobb rossz nem érheti a hívőt. Káin megélte a legiszonyatosabbat: tudta, hogy Isten elfordul tőle. Ameddig csak ezt gondolja valaki, ettől fél, tud élni – ha bizonyosságot kap arról, hogy az, aki hite szerint mindenható, levette róla a tekintetét, megszűnik számára a lét értelme.

Itt még az Ördög sincs jelen, Mefisztó úgy tűnik, egy időre visszavonult, megfosztva bennünket attól, hogy valamiképpen rá fogjuk a bűnt, ahogyan ezt viszonylag kényelmesen megtehettük Ádám és Éva esetében. Zárójelben jegyzem meg, úgy tűnik, a Sátán jelenléténél csak a Sátán hiánya a rosszabb, mikor jobb híján kénytelenek vagyunk szembenézni azzal a tudattal, hogy az ő hathatós “segítsége” nélkül is képesek vagyunk mi, emberek, bármire.

“És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára

Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté

És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet?

Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.”

A szöveg egyik része, Isten Káinhoz intézett beszéde megint próbatétel talán: Isten tudja, hogy Káin dühös, de csak önuralomra inti. “ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz” – Először tehát a Bibliában, évezredekkel Kant előtt jelenik meg az abszolút jó, a dolgok önmagukért való megtétele, minden jutalom nélkül. Úgy tűnik, Isten egyszer, a teremtés hajnalán próbálta ezt ki rajtunk, s miután kudarcot vallottunk, kialakultak a már ismert büntetések és jutalmak rendszere-Káin kudarcától számíthatjuk akár a monoteista vallások kezdetét, ahol minden jótettért kézzelfogható jutalmat várhat a hívő. Isten úgy tűnik, ezúttal már nem bízik bennünk.

Rüdiger Safranski szerint az ember tragédiája a szabad választás lehetőségében rejlik, s úgy tűnik, a szabadság és a szituáció két jellegzetesen sartre-i fogalma jelen van már a világ kezdete óta: Káinnak választania kell, csendben marad és tűr-e, “learatva jótette gyümölcsét”, elfogadva a rákényszerített szerepet, vagy inkább nem. Káin kitört.

És hibázott, kétségtelen, mivel a hirtelen kitörések általában jóvátehetetlen tragédiákat okoznak.
Ámde az sem kétséges, hogy előttünk is folyamatosan ott a választás, elfogadjuk-e a ránk kirótt szerepeket, az abszolút jóság vagy éppen a gonoszság álarcát, vagy kitörünk – talán kevésbé szerencsétlenül, mint a megalázott Káin. Nem tudom, képesek vagyunk-e még rá?

Az ember, akiben ott lángol az igazságérzet – bármilyen közhelyes is ez így -, a magyarázatokhoz és apokrifekhez fordul, mert úgy tűnik, a szent könyvek kommentátorai mindig is jobban megértették a bennünk rejtőző ősi igazságvágyat, mintsem azok az egyszerű lelkek, akik lejegyezték Isten jó vagy rossz tetteit. Ők ezerszer megideologizálták, átértelmezték Isten “látszólagos” igazságtalanságát, de ez nem változtat a kezdeti döbbeneten, amikor valaki először olvassa az ominózus sorokat magából a Bibliából.
Isten igazságtalansága Káinra kivetítve, s az örök kérdés, miért nem törődik az egyikkel és miért a másikkal?

Káinnak talán Ábellel kellett volna összefognia Isten ignorálására, de Ábel okosan belátta, kinek kell hízelegni. Jób volt, Jób megpróbáltatásai nélkül, behódolt anélkül, hogy megélte volna egy esetleges lázadásnak a következményeit. Három emberünk van, s egy szituáció: a kettőt egyesíti a harmadik, a

Másik rájuk szegeződő, vádló tekintete. És ez nem akármilyen tekintet!
Ezt a tanítást kaptuk: Ha e szem egy pillanatra lezárulna, nem állhatna meg semmi. Ezért nevezik nyitott szemnek, szent szemnek, vigyázó szemnek, szemnek, mely nem alszik s nem szunnyad, szemnek, mely minden dolgok őre, minden dolgok fennállása. – olvasni a Zohárban; ezáltal a “nem szunnyadó” tekintet által lesz a testvérpár az, ami. Engedelmes és engedetlen. A personák, a maszkok elő vannak készítve.

Káin a meg nem értett ember. Az első gyilkos; mégis, bujdosásának tragédiájában mintha Raszkolnyikov fájdalmát vetítené elő. És mi történik utána Káinnal? Nem tudja senki; elment, elbújdosott, s letelepedett “az Édentől Keletre”, ahol aztán itt hagyott minket. Néha talán azt érezzük, ránk hagyta szégyenbélyegét is, amivel Isten módot talált arra, hogy ne bántsa más Káint. Mert nem halhatott meg, mert bűnhődnie kellett, hogyan, mi módon, nem derül ki.

Káin bűne bűn. De gonosz-e Káin, az nem derül ki: a viselkedése alapján jellemezhetnénk úgy, mint kicsinyes, féltékeny, akár sunyi alakot, de gonosznak mégis önkéntelenül valami “nagyobb szabásút” képzelnénk el olyan emberként, aki “a világtörténelem színpadára” először lép fel, mint gyilkos. Kicsit mintha csalódnánk is: mást vártunk, sokkal démonibb, hogynemondjam, “igézőbb” alakot, egy ifjú Bressac grófot vagy Sztavrogint. Akkor inkább Lilith az, aki a köréje szőtt legendák által, már megközelíti a gonoszság fogalmát. Ábelről sem tudunk meg sokat, inkább feltételezzük, mintsem hisszük, hogy jó. Alázatos, annyi biztos, de jóvá leginkább a halála után magasztosul – áldozattá válik. A szellem kiteljesedését nem, mint leszármazottai évszázadokon át a Jóban keresi Káin, hanem a bűnben véli megtalálni önmagát – vagy ha nem is így gondolja, de ő a bűne által lesz az, aki.

Miután bevégzi tettét, s Isten kérdőre vonja, így felel:
“Nem vagyok én őrzője testvéremnek.”
Le akarja lökni a felelősséget, az erőszakos, makacs individuum akar maradni, akárcsak a mai Káinok. Rajta ne kérje az Isten számon a másét, ő nem vállal közösséget senkivel.

Ábel sem őrzi Káint, Káin sem Ábelt: két magányos individuum, akik közül egyet a vakszerencse, az irracionalitás kiemel a másik fölé. Kísértetiesen korunkhoz, korunkról szól ez a jelenet: Isten természetesen pontosan tudja, mi történt Ábellel, de továbbra is rá akarja kényszeríteni Káinra a felelősséget – nem Ábel meggyilkolásáért, hanem magáért Ábelért.

Ahogy nekünk is felelősséget kell vállalnunk egymásért: vagy, mert Isten így akarja vagy, mert Istent nem érdekli – magam sem tudom, melyik a nyomósabb érv.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.