Alessandro Baricco méltán az egyik legnépszerűbb olasz szerző, Eco után a második legismertebb és legkedveltebb hazájában és hazáján kívül. Első regénye, a magyarul még nem olvasható Castelli di rabbia (Harag várai) a Médicis-díjat nyerte el Franciaországban és a Campiello-díjat Itáliában. Tengeróceán című könyve Viareggio-díjjal jutalmazta a szerzőt. Eddigi legnagyobb sikerét, a Selyem című kisregényt, mely hazájában egy csapásra bestsellerré vált, huszonhét nyelvre fordították le.
“Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncourt. A tóét nem tudni” – mondja Baricco csodálatos, végtelenül letisztult, szinte éneklő stílusban megírt könyvének, a Selyemnek a fülszövegében. Mi tehát e könyv, ha se nem regény, se nem novella? Szerelmi történet, mondaná Baricco, ha ilyen egyszerű volna. “De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani – folytatja aztán. – Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk, mert szerelemnek nem szerelem.” Talán Hervé Joncourt sincs tisztában azzal, mit is érez, mikor vágyának csodálatos tárgyát a Távol-Keleten meglátja. Merthogy a regény – azaz Bariccónál maradva, a történet – Japánba kalauzol, s a hitvesi szerelem és a misztikus, megfoghatatlan eredetű, első látásra születő szenvedély kettősségét írja le megejtő líraisággal. Csakhogy a szerelem “áldozata”, Hervé Joncourt selyemkereskedő nős ember, így vissza kell térnie hazájába, Franciaországba.
,Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér a zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika: időnként zavarba ejtő. Halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika.” De Bariccónak sikerül tökéletesen játszania: nála valóban fehér a zene, nemcsak mert egy misztikus, távoli világról van szó, melyről nem sokat tudunk, de azért is, mert szándékoltan festi fehérre történetét. Az emberi képzelet úgyis kiszínezi. Sőt olyannyira fehér, hogy a két szerelmes egyetlenegyszer se szólal meg. És nemcsak mert nem értik egymás nyelvét. Ellenkezőleg. Tökéletesen értik egymást, de egy magasabb, éteribb regiszterben, az érzékek, érzelmek, érintések világában. És a csönd amúgy is beszédesebb minden badar és otromba szónál. Főleg, ha a két embert egy világ választja el egymástól.
A minimummal maximumot lehet nyújtani, s Baricco tudja ezt. “Amikor a regényt írtam – avat be -, még nem jártam Japánban, így ez egyáltalán nem egy valóságos Japán, hanem az, amelyik a XIX. század emberének képzeletében élt. Teljes mértékben fikció. Néhány évvel később aztán, mikor már befejeztem a könyvet, eljutottam tíz napra Tokióba, és az élmény nagyon megdöbbentett.”
Baricco muzikológusként kezdte pályáját, Rossiniről írta első esszéjét A menekülés zsenije címmel. Később zenekritikákat írt, mígnem harmincegy évesen első regényével kezdte begyűjteni a díjakat, s azóta rendre aratja írói sikereit. Nem véletlenül.
A zenéről azonban azóta se feledkezett meg. Tengeróceán című műve például olyan, akár egy szimfónia, mely több szálon fut, s a szálak a végén összetalálkoznak.
“Ez a regényem érdekes módon született. Géricault képe, A Medúza tutaja ihlette, mely a Louvre-ban látható. Ezt a képet mindenki ismeri, mégse tudja senki a történetét. Amikor megnéztem, órákon keresztül ültem előtte, próbáltam megközelíteni, belépni a képbe. Így jött lassan az írás ötlete. De a Novecento keletkezése is érdekes volt. Ez egy zenészről szól, de egész véletlenül, mert tulajdonképpen két verzióm volt az elején. Az egyik Danny Boodman, a zongorista volt, a másik pedig egy biliárdjátékos. Végül egy barátom az előbbi verziót javasolta, így lett a főhős zongorista.”
Baricco minden művét zenére írja, ugyanazt a pár albumot cserélgeti. Legújabb regényénél, a Citynél azonban már nem volt elég az a néhány korong, mint korábban. Az írás valóságos kompozíció volt, mely három évig tartott. Baricco saját művei közül ezt szereti legjobban, bár úgy látja, az olvasók ezzel nem így vannak. Viszont akit egyszer megérintett a világa, nehezen szabadul belőle.
De a zenét néha csendek szakítják meg. És ezek a legnehezebbek. “Az írásban tulajdonképpen az izgat legjobban, hogyan tudnám a különböző jelenetek között megtalálni a csendet. Egyfajta szünetet. S mivel szünetet írni képtelenség, ezért azt kell megtalálnom, hogyan tudnám megírni a csendet. Beleírni a történetbe.”
Baricco gondoskodik az utánpótlásról is. Torinóban írást, narrációt tanít. Iskoláját stílszerűen Holdenről keresztelte el. De átadható-e mindaz a tehetség, mellyel csak születni lehet? “Géniuszokat természetesen nem lehet ily módon nevelni, de az írást mint mesterséget lehet tanítani – avat titkaiba. – Ahogyan az atlétának is szüksége van arra, hogy az edző elmagyarázza, hová nézzen, hogyan tartsa a kezét, hogy győzzön.”
Legújabb regénye a Next, mely egy aktuális témát, a globalizációt tárgyalja. Ez a párizsi könyvfesztiválra franciául is megjelent, s a dedikációs pultnál kígyózó sorokban vártak az olvasók, hogy találkozzanak a szerzővel.
Bariccót filmrendezők is megkeresték, de műveivel nem boldogultak. Az ő regényei nem filmvászonra valók. Igaz, Novecento című könyve Giuseppe Tornatorét azért megihlette, aki ebből készítette Az óceánjáró zongorista legendája című filmjét.
,Könyveim úgy épülnek fel, mint egy film jelenetei. Azzal a különbséggel, hogy én szerencsésebb helyzetben vagyok. Mert míg egy rendezőnek mindent a néző szájába kell rágnia, nekem egyáltalán nem kell magyarázkodnom. Például, ha egy szereplő az ágyán ül, és szipog, még nem tudni, hogy sír, vagy csak meg van fázva. A rendezőnek kell egyértelművé tennie, mert a kép önmagában még nem világos. Ha az illető meg van fázva, akkor például a kezébe kell adnia egy zsebkendőt, és orrcseppet kell az ágy mellé varázsolnia. Nekem ilyen kötelezettségem nincs. Én – mint a szereplőim mozgatója – bármikor kivonhatom magam a történetből.”
Műveit több nyelvre fordították le, de zenéje nyelvtől függetlenül mindig hat, hiszen nem a nyelvi megformálásban, hanem a történet sodrásában, a mondatok ritmusában rejlik.
“Furcsa más nyelven viszontlátni műveimet. Természetesen a kínai vagy a thai verzióból semmit se értek, még az is hihetetlen számomra, hogy az én nevem van a borítón. Ezeket tehát nem tudom megítélni. Angolul és franciául viszont értek, persze ezeken a nyelveken is furcsa viszontlátni a regényeimet. Néha úgy látom, bizonyos részek angolul tán még jobbak is, mint olaszul.
Az alkotáshoz Bariccónak is, akárcsak Hervé Joncourt-nak, el kell hagynia megszokott környezetét. Állandó ritmusa, menetrendje nincs, leginkább délután és este szeret írni. Ha igazán el szeretne mélyedni, két hétre elhagyja családját, szállodába megy és ott ír. Az elvonulások után azonban megpróbál százszázalékos életet élni. Hogy aztán visszatérjen. A mi örömünkre.